18. Fejezet

A hétvégén családépítősdit játszottunk. John bácsi megmutatta a könyveit, amik tele voltak igékkel, főzetekkel, mindennel, amire egy kezdő varázslónak szüksége lehet. Adam folyamatosan ezeket bújta vagy az apjával tanulta a megfelelő kiejtést és kéztartást. Jó volt látni, hogy végre nincs annyi feszültség a levegőben, amikor mind egy légtérben vagyunk. Én is beleolvastam pár varázsigés könyvbe, egyrészt, mert érdekelt a téma másrészt hogy egy kicsit bevágódjak Ms. Ramsay-nél. Nate is hívott párszor, de lerendeztem egy üzenettel, amiben elmondtam, hogy nem tudom telefonban elmondani a fejleményeket, szóval várnia kell a jövő hétig. Belegondoltam, hogy hivatalosan is túl vagyok az első Defenderes hetemen és úgy érzem mintha máris rengeteget tanultam volna.

Hétfőn Adam vitt suliba, mivel egy kicsit késésben voltunk. Meg tudtam volna szokni, hogy furikáznak, de drága rokonom nem szeretné, hogy elkényelmesedjek, úgyhogy ez csak egy kivételes alkalom volt. A suli előtt szinte leugrottam a még mozgó járműről. Lekaptam a sisakomat, amit még Adam egyik barátja csinált nekem. A sisak alapjáraton fekete volt, rajta több matricával. Mindkét oldalán egy-egy nagy lila "A" betű volt fehér körvonallal, körülötte rövidke idézetek szintén világos színnel, hogy látszódjanak. körbenéztem és néhány dühös pillantást véltem felfedezni a tömegben, akik az iskola előtt gyülekeztek. Elnevettem magam, mert viccesnek találtam, hogy az emberek azért utálnak, mert Adam a rokonom és merészelek vele mutatkozni akár az iskola falain belül is. Ekkor megszólalt a csengő én pedig szélsebesen a szekrénye felé vettem az irányt, mert nem volt kedvem a kabátomat és a sisakomat is felcipelni a második emeletre ahol pár percen belül elkezdődik a történelem órám. Óriási szerencsém volt, hogy mindenem elfért és még az ajtót is be tudtam csukni. A csengetés pillanatában értem be a terembe és vágódtam le Nate mellé, aki tudta, hogy felesleges hozzám szólnia addig, amíg kapkodom a levegőt.

- Kezdheted - szólaltam meg végre és ezzel párhuzamosan lépett be a terembe Mr. Pierce.

- Óriási szerencséd, hogy itt van a tanár különben már rég faggatnálak.

- Nyugi majd mindent elmondok a következő órában úgyis Jeremy-ékkel leszünk - a hétfői és a pénteki edzéseken össze van vonva a két erősebb osztály. De ez lesz az első hivatalos közös óránk velünk, mivel múlt héten az évnyitó volt, pénteken meg valami ismeretlen ok miatt a varázslók nem jöttek. Szerettem a töri órákat Mr. Pierce olyan jól mesélte el, az eseményeket. Óra után a csarnok felé vettük az irányt és közben felszedtük Caroline-t és Jeremyt a szekrényeiknél.

- Képzeljétek jött hozzánk egy új srác - mesélte a barátnőm csillogó szemekkel - iszonyat helyes - Jeremy erre csak fintorgott egyet, amitől vissza kellett fojtanom a vihogást. - Egyből te jutottál eszembe Ann, szerintem tökre összeillenétek.

- Ezt meg, hogy találtad ki? -  nevettem fel majd a pofákat vágó osztálytársára néztem hátha ő többet ért, mint én, de csak védekezően maga elé emelte a kezét, ami arról árulkodott, hogy ő is most hall erről először. - Máris össze akarsz hozni valakivel, akit még nem is láttam?

- Majd meglátod az órán, hogy tényleg jól néz ki  - mosolyogva megráztam a fejemet és bevonultunk az öltözőbe. Nem elsőként érzetünk viszont még messze sem volt itt mindenki. Lepakoltunk egymás mellé és átöltözés közben még beszélgettünk, aztán bementünk a terembe. Hatalmas volt a káosz, diákok mindenhol és a hatalmas belmagasság miatt még visszhang is volt. A tekintetemmel a többieket kerestem és pár pillanat múlva meg is találtam őket az egyik sarokban. Megböktem Care-t és intettem a fejemmel, hogy kövessen.

- Mindig ekkora lesz a nyüzsgés, ha közös az óránk? - hajoltam Colinhoz hátha tud valamit.

- Biztos azért van, mert ez az első, hogy egyszerre vagyunk itt.

- Jut eszembe Ann te jössz menünk egy magyarázattal, hogy miért nem tudott egyikünk sem elérni a hétvégén - tudtam, hogy nem kerülhetem ki a témát. Emilyre és Colinra néztem, mivel nem tudtam, hogy ők mennyire vannak képben, de csak bólintottak, hogy mondhatom.

- Szóval, normalizálódott a kapcsolat a családban. Megbeszéltük a dolgokat és bár voltak kisebb viták, de most már azt hiszem minden rendben lesz és képzeljétek... - nem tudtam befejezni a mondatot, mert a drága barátnőm diszkréten oldalba vágott, hogy mondhasson valamit.

- Úristen téged néz - súgta Caroline a fülembe, én meg azt sem tudtam miről van szó.

- Mégis ki?

- Az új fiú. Három óránál, magas, szőke haj, de ne nézz oda olyan feltűnően - nem tudtam ellenállni a kísértésnek csak azért is odafordultam. Egy kék szempárral találkozott a tekintetem. Ő volt az. Tényleg engem nézett és a lehető legfeltűnőbben. El akartam fordulni, de valamiért nem ment, egyszerűen vonzott. Nem tudom meddig nézhettük egymást, de hirtelen elégedett vigyor ült ki az arcára, ami nekem nagyon nem tetszett. Vetettem felé egy mérges pillantást és visszafordultam a barátaimhoz, de közben továbbra is éreztem, hogy figyel.

- Na, ugye, hogy helyes? - Mit lovagolt annyira Care ezen a témán?

- Hát, nem csúnya, de nem az esetem - csak egy picit füllentettem, mivel szerintem is iszonyatosan jól nézett ki, de nem akartam kimondani, mert a barátnőm esetleg képes lenne elmondani neki. - Egyáltalán mi a neve? Mert már mindent elmondtál róla csak ezt nem.

- Kai Evans és nekem te ne hazudj, hiszen milyen sokáig néztétek már egymást? - már épp válaszoltam volna, amikor kivágódott a teremajtó. Richards edző lépett be rajta Adammel a nyomában, kezében a megafonjával, amit azonnal használatba is vett.

- Osztály szerint sorakozó! Ne kelljen kétszer szólnom - mindenki azonnal csatasorba állt. Befurakodtam Emily mellé és az unokatestvéremre pillantottam, aki mindig jót derült azon, amit művelünk, amikor megjelenik Richards. - Nos, nem tudok magukkal sok mindent kezdeni, amikor ilyen sokan vannak, szóval foglalják el magukat, de valamelyik sportszerrel. Aki ki akarja próbálni a lőteret, az kövesse Mr. Cennedy-t és úgy hallgassák minden szavát mintha én mondanám és ha meglátom, hogy valaki nem csinál, semmit annak tudok kitalálni feladatot, de abban nem lesz köszönet - sokkal kevesebben maradtunk mivel a fegyverek felkeltették a többiek érdeklődését többek közt Emily-ét és Colinét is szóval ők is elmentek.

- Mit csináljunk? - fordultam a többiek felé. 

- Menjünk oda - mutatott egy hatalmas tornagerenda felé.

- Ne már nem lehetne máshová?- nagyon nem volt szimpi az a több mint két méter magas és talán három-négy méter hosszú gerenda, ami arra szolgált, hogy az egyensúlyunkat fejlessze. Nos, én ebben nem voltam a topon, de a többséggel szemben alul maradtam, szóval kénytelen voltam alkalmazkodni.

- Ki kezdi? - álltunk meg az emelvény előtt.

- Én - pattogott izgatottam Caroline. Egy pillanatra elgondolkoztam, hogy vajon mennyi kávét ivott ma, hogy ennyire pörög. Felpattant a gerendára és minden gondolkodás nélkül elindult. Tátott szájjal néztük, hogy még csak meg se inogott. Egy lábon állt, sőt még egy cigánykereket is produkált. Elégedetten konstatálta az arckifejezéseinket, amikor átért a másik oldalra.

- Ezt, meg, hogy... te... - a fiúk nem találták a szavak én pedig már nem is kerestem őket annyira ledöbbentem.

- Tornáztam pár évig - és ezzel letudta a válaszadást. Lemászott és visszasietett hozzánk - Na, ki a következő? - mind egyszerre kezdtünk el a másikra mutogatni, hiszen ez után egyikünknek sem volt kedve leégetni magát.

- Ann? – Hah, ez egy jó vicc volt, hogy én azon ott végig megyek.

- Biztos, hogy nem  - ráztam meg a fejem, de a fiúk egyszerre kezdtek el rám mutogatni, ha már nem őket szúrta ki Caroline. Árulók. - Semmi egyensúlyérzékem sincs, én erre nem még csak felmászni se fogok - makacsoltam meg magam.

- Ne már Ann, ne túlozz biztos nem vagy annyira béna, mint mondod. Menj már - egy ideig még álltam a pillantását, de végül feladtam, mert tudtam, hogy úgysem hagynak békén. Egy nagy sóhajtás kíséretében feltornáztam magam a gerendára, de nagyon nem akaródzott elindulni. Lenéztem a többiekre, akik csak integettek és mondták, hogy induljak el. Ja, mert az olyan egyszerű. Nagy nehezen megtettem az első lépést, de már akkor inogtam. Azt mondják, ilyenkor nem szabad lenézni. Nos, a sok emberrel ellentétben, aki ilyenkor azonnal lenéz, én egyenesen meredtem előre ahol a célom várt rám. De még iszonyatosan messze volt. Minden centi, kilométereknek tűnt. Egész jól haladtam, amikor hirtelen kibillentem az egyensúlyomból és egy sikítás kíséretében eldőltem balra, arccal előre, de ahelyett, hogy a padlót éreztem volna magam alatt, valami szerencsétlent magam alá sodortam. Egyelőre nem láttam ki volt az ugyanis a hajam mindent elzárt a szemem elől, de bár maradtam volna az édes tudatlanságban. Amikor végre kiutat találtam a szőke loboncomból egy kék szempárral találtam magam szembe. Azzal a szempárral. Éreztem, hogy egyből elönt a forróság és a szégyenérzet. Nagyszerű, bemutatkoztam neki. Nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy a keze a derekamon nyugodt, engem pedig szarban hagyott a beszélőkém.

- Ne haragudj, annyira sajnálom - kezdtem el azonnal mentegetőzni jobb híján, de amikor megláttam, hogy élvezi a zavartságomat azonnal átváltottam méregzsákba. Felpattantam róla és elkerülve a további kínos helyzeteket próbáltam eltűnni, de a karomnál fogva megállított.

- Semmi baj, tudom, hogy ellenállhatatlan vagyok, de elég, ha egyszerűen idejössz, és köszönsz, nem muszáj egyből rám vetned magad - kacsintott rám. Nekem meg tátva maradt a szám. Mégis mi a fenét képzel magáról ez az alak?

- Ne legyél elszállva magadtól, mert nem minden lánynak jön be ez az egoista szöveg - a lehető leglenézőbb pillantásomat vetettem rá, mire elnevette magát és közelebb lépett. Éreztem az parfümjét.

- Valld be, hogy neked igen is tetszett. Kai Evans - nyújtotta felém a kezét, de ahelyett, hogy viszonoztam volna hátat fordítottam neki, majd elmosolyodtam, mert éreztem, képen töröltem a hajammal és visszamentem a barátaimhoz, akik jó alaposan kiröhögtek. Minek az embernek ellenség, ha ilyenek a barátai?